Van némi jó dolog abban, ha az ember gyalog megy be a munkahelyére. Például váltogathatja az útirányt. Nem csak végigsuhan egy villamossal a forgalmas úton, felfedezheti. Nekivághat ismeretlen járatoknak, és nem kell a csatlakozásra figyelnie, bárhol van, onnan biztosan lesz tovább irány. Reggelizhet a dunaparton. (Holnap, ha sikerül korán kelnie, akkor a Gellért-hegyen.) Sirályok, kiskacsák, szarkák, és egy hegyes csőrű, vékony madár, nem tudom, ő milyen fajta. És akkor még csak bement dolgozni.
Séta közben nem hordok többé zenejátszót. Amíg a fülemben szól, addig arra figyelek. Ha csend van körülöttem - urbánus fehérzaj -, előbb-utóbb halkan megszólal egy belső énekhang.
Mivel a fővárosban élek, nem látom a szépségét, nekem ez egy megszokott hely. A parlament előtt a turisták szemével megtanultam egy perc erejéig csodálni. Arra néztem, amerre fényképeztek, azzal az idegenséggel, amivel San Francisco-t jártam. Gyönyörű volt. Igaz, legbelül tudtam, hogy mimikri. A cifra tetejű épületek tövében, a reneszánsz falak között láthatóvá válik az elavult város oszló teste. Budapest egy hatalmas Flórián tér: ha a legfelső réteget eltávolítod, romokat találsz.
Ha jobban belegondolok, én is egy Flórián tér vagyok.