A társkeresés nem nekem való. Nem szeretek magamnak sem fájdalmat okozni, de másoknak meg főleg nem. Én utasítottam most vissza valakit, akit alig ismertem, mégis teljesen lehangolt. Irigylem azokat, akik fiatalon - mondjuk középiskolában - megtalálják a társukat, és végig együttmaradnak. Bennük a "párkapcsolat" szó pozitív érzést vált ki. Akkor még én is így éreztem. Ma már elborzaszt, hogy a szeretet keresése közben mennyi gyűlöletet kell magunkba szívnunk, mennyi sebet kell elszenvednünk. Mintha nem is emberek lennénk, hanem sünök. Illedelmesen köszönünk egymásnak, gondoskdunk a körülöttünk levőkről, de egy óvatlan pillanatban - nem feltétlenül szándékosan, elég egy véletlen botlás - beleszúródunk a másikba.

Azt írtam neki, hogy aranyos lány, és örülök, hogy megismerhettem*. Ő azt válaszolta, hogy gyáva és gerinctelen vagyok. Már mindenki annyira csalódott, hogy mindenkiben a rosszindulatot látják. Legtöbbször az ügyetlenkedés és gonoszság ugyanazt a keréknyomot hagyja maga után.

(* folytatás: de nem működne)