Egy, kettő, három...

Ma este először a Zöld Kapu étteremben voltunk, ami nagyon jó, mert racionális árak mellett irracionálisan nagy (jó értelemben) adagot adnak. Aztán az Akácfa sörözőbe kerültem, ahol olcsón be lehet rúgni. Ez utóbbi hely igen elrettentett a jövőbeli éjszakai kilengésektől. Hatalmas tömeg volt, ahogy szokása, és amikor megtaláltam az ismerőseimet, és sikerült egy ülőhelyre bepréselni magam, azután kézzel-lábbal tiltakoztam bármi nemű felállás ellen. Végül WC-re azért csak el kellett menni, nem nagy örömmel, mivel tudtam, hogy ott nem a legjobb állapotban van a mellékhelyiség. A vártat is alulmúlta, kezdetnek azzal, hogy tocsogni kellett a vízben. Az angol WC ajtaja szét volt verve, vagy legalábbis rémes állapotban volt, zár nem volt rajta. Szerettem volna ráülni a deszkára, de nem volt mire. Így aztán fél munkát végeztem, amit lehúzni nem nagyon lehetett, mert a kagyló hátulján távozott a tisztító víz nagy része. Haza is jöttem, és azon gondolkodtam közben, hogy örülök, hogy nem vagyok rászorulva az ilyen helyekre, hogy alkalmanként meg tudok egy olyan helyet fizetni, mint a Zöld Kapu, ahol magamra tudom zárni az ajtót, kényelmesen le tudok ülni, és - bocsánat a gusztustalan megfogalmazásért, de úgy mondom el, ahogy az kijön belőlem - szarhatok egy jót.