Futás!

Egy kisvárosban éltem, Kiskőrösön. Annak is a szélén, szemben a Kurta Kocsmával. Az ablak előtt, a radiátorra támaszkodva figyeltem az Odakintet: a kiüresedett utcákat, a fagyott földet, a parkoló kocsik deres szélvédőjét. Azt kellett volna gondolnom, hogy a falak megvédenek a hidegtől. De nem ezt gondoltam, azt gondoltam valójában, hogy a falak bezárnak. Hirtelen úgy éreztem, hogy ki kell mennem a szabadba, hát felöltöztem, és sétálni indultam.
Először türelmesen lépkedtem, egy lassú ütemben, hogy ne melegedjek ki a vastag kabátomban. Zavart, hogy milyen sok idő, míg elhaladok egy-egy ház előtt. Gyorsítottam a tempót, kocogni kezdtem, végül rohantam, hogy minél messzebb, minél távolabb jussak. Már jóval elhagytam a városvégi táblát, amikor elfogyott a levegőm, és meg kellett állnom.
Elkeseredtem, hogy volt egy pont, aminél nem juthattam tovább. Innen vissza kellett fordulnom, ha csak nem akartam az átizzadt ruhákban megfázni. Beláttam, hogy átmehetek egy másik városba, egy másik országba, vagy esetleg egy másik kontinensre is, mindig lesz egy pont, ahol vissza kell fordulnom. A kényszerek, a belül feszülő erők mindig szabnak nekem egy határt, amit már nem fogok tudni átlépni. Ha egyszer valami csoda folytán kilőnek az űrbe, valamikor el fog fogyni a levegő, az élelem, vagy az üzemanyag. Börtönben élek, csak az a kérdés, hogy mekkorában.
Aztán a gyermekkoromra gondoltam, a szinte állandóan a négy fal között töltött évekre. Hogy egészen addig nem voltam rab, amíg nem vágytam a túloldalra.