Tegnap spontán felolvasásom volt egy XIII. kerületi kávézóban. Konkrétan egy haverom megkért, hogy olvassak fel egy verset neki, és egy férfinek, akit egy órával azelőtt még nem ismertünk. Előkerestem a naplómból az egyik olyan verset, ami nem szabadvers (kettő van benne összesen, szóval hamar megvolt), mert tudom, hogy az átlagemberek megkövetelik a kötött ritmust és a rímeket; ez meg ütemhangsúlyos. A férfi rögtön emlegetni kezdett valami Konrad Lorenz-et, olyan fogalmakkal, hogy "sereg", "csapat" és "csorda", magyarán részegen olvasottabb ember volt, mint én józanul. Elmondta azt is, hogy neki az időmértékes verselés a kedvence (főleg a hexameter/pentameter), és fejből szavalni kezdett.

Tudok időmértékes verset írni. De nem tudok JÓ időmértékes verset írni. A kötöttségek mindig megfojtják azt, amit mondani szeretnék.

Kémia

Az
ember olyan, mint az ion, mert hiányos és magányos,
hozzá illő társat keres, 'ki aranyos és arányos,
idővel a pár megindul, egy másik párhoz csapódik,
alakul a molekula, s ahogy tovább folytatódik,
a csoportból csapat lesz majd, a csapatból pedig csorda,
gyűlik-gyűlik a gyűlölet, végül elszakad a korda,
hömpölyögni kezd az utcán, akár a kiömlött vegyszer,
a tömeg vak, a tömeg vad, a tömeg pusztító fegyver.