Bementünk egy helyre, ott megláttam egy srácot, akiről tudtam, hogy kicsoda, mert van közös ismerősünk. Úgy éreztem, helyes lenne, ha köszönnék neki, ezért, mikor úgy alakult, felé fordultam, és kezet nyújtottunk egymásnak. "Szervusz!", mondtam, "Szia Csega!", válaszoltam. Meglepődtem, mert ezzel az emberrel életemben ha öt szót váltottam*, mégis tudta a nevem. Sokszor az ember azt gondolja, hogy az az ismerőse, akivel mondjuk legalább évi rendszerességgel leül beszélgetni. Ennek ellenére elhinném, ha valaki azt mondaná, hogy létezik olyan ember, aki teljes mértékig ismer engem, örül, ha én örülök, sajnál, ha szomorú vagyok, de soha nem beszéltem vele. Ez az egyik legszebb dolog az emberiségben.

(* A hatás kedvéért mondtam volna, hogy soha nem beszéltünk, de ez nem igaz. Évtizedekkel ezelőtt kérdezett valamit, és válaszoltam.)